Kegyelemmel TeljesÉdesanya
Hans Christian Andersen
Az édesanya féltve ápolta egyetlen, haldokló gyermekét. Kopogtatást hallott az ajtón: palástba burkolózott, átfázott öregember állt az ajtó előtt a szélben. Az özvegyasszony fájdalma ellenére beengedte a vándort és meleg tejjel kínálta. Amikor visszafordult a konyhából, az öregember már nem volt sehol: eltűnt a gyermekkel együtt. A falióra elütötte az éjfélt és megállt. Az asszony zokogva rohant ki az ajtón a sötét éjszakába.
- Mondja - kiáltotta az útjába akadó öregasszonynak -, nem látott erre egy öregembert, aki...
- De igen, szegény asszony!
- A Halál lépett a házadba, s láttam, hogyan távozott gyermekeddel. A szélné gyorsabban száguld, s nem adja vissza azt, amit ellopott.
- Csak tudnám, merre ment. Mondd meg és utolérem...
- Elmondom, ha elénekeled nekem azokat az énekeket, melyeket gyermeked betegágyánál énekeltél! Olyan nagyon szerettem őket! Én vagyok az Éjszaka és minden este hallottam, amit énekelsz...
- Teljesítem a kívánságod, de engedd, hogy előbb utolérjem és visszahozzam a gyermekemet.
Az Éjszaka azonban könyörtelen volt, s a szerencsétlen asszonynak el kellett énekelni minden éneket. Végül az Éj ujjával a sötét fenyves erdő felé mutatott. Az asszony futni kezdett a mutatott irányba. Az erdei utak össze-vissza szövődtek, s szegény elvesztette az irányt. Megpillantott egy levéltelen szederbokrot, s megkérdezte, nem látta -e a Halált egy gyermekkel a karján. A Szeder így válaszolt:
- Igen láttam. De nem mondom meg, merre ment, amíg szíveddel fel nem melegítesz: meghalok a hidegtől.
Az anya szívére ölelte a Szedret, de hogy melegítse, minden erejével szorítania kellett. A tüskéi megkarmolták, mellébe fúródtak, úgy, hogy hatalmas vércseppek hullottak az ágakra. Ettől a melegségtől a Szeder egyszerre rügyeket hajtott, levélbe, majd virágba borult. Az asszony tovább ment, amíg egy tóhoz nem ért.
- Hogyan kelek át rajta csónak nélkül? - mondta zavartan. - Ha legalább be volna fagyva, átgyalogolhatnék rajta!
- Én nagyon szeretem a gyöngyszemeket - szólt a Tó az anyához. - A te szemeid a legragyogóbb gyöngyszemek, amelyeket csak láttam; ha annyit sírsz, hogy könnycseppjeid mélységeimet ékesítsék, átviszlek a túlsó partra oda, ahol a Halál tanyázik.
- A könnyeimet kéred? A szemem is odaadnám, hogy újra visszaszerezzem gyermekem! - kiáltotta az anya. És olyan erősen sírt, hogy szemei a tóba hullottak, s ott drágagyönggyé változtak. Erre hullámok támadtak a víz tükrén és átvitték az anyát a túlsó partra. Különleges hely volt az, de az anya nem láthatta, mert vak volt. A Szélhez fordult és megkérdezte:
- Hol találom meg a Halált, amelyik elrabolta gyermekem?
- Nem tudom - válaszolta egy érdes hangú öregasszony, aki a Halál kertjét őrizte. - Én nem ismerlek, te pedig nem látsz. Minden embernek van életfája vagy virága. Ezek a virágok olyanok, mint a többiek, de dobogó szívük van. Körüljárhatod a kertet és meghallgathatod a virágok szívének dobogását. Talán felismered gyermekedet. De csak akkor engedlek be, ha ideadod szép fekete hajad, te meg vedd az enyémet...
- Nem kell nekem a szép haj! Legyen a tiéd - válaszolta a most már vak és ősz édesanya, s futott a virágok felé. Fürgén mozgott a szegfűk, rózsák, harangvirágok, s a mindenféle fa között. Volt ott zöldség és gyermekláncfű - minden fa és minden növény egy-egy életet képviselt. A szegény anya egyre hajlongott, hogy meghallja a parányi virágok szívének verését. Megrendülten nyújtotta kezét a gyönyörű kék sáfrány felé és örömmel felkiáltott: - Itt van!
- Ne bántsd a virágot - figyelmeztette az öregasszony. - Előbb meg kell küzdened a Halállal. Senki nem nyúlhat a virágokhoz az ő engedélye nélkül. Eközben odaért a Halál. Az anya védően fogta körül a virágot. A Halál ekkor jéghideg szelet bocsátott kezére, s azok ernyedten, erőtlenül hullottak le. A Halál könyörtelen hangon mondta: - Látod, semmit sem bírsz tenni ellenem!
- De az Isten tehet!
- Igen, csakhogy én az Ő akaratát teljesítem.
- Add vissza a gyermekem! Kérlek! Jaj neked! Látod, milyen kétségbe ejtő lelkiállapotban vagyok: kitépem minden virágodat...
- Ne bántsd őket! - figyelmeztette szelíden és szomorúan a Halál. - Inkább visszaadom szemedet: a tóban találtam rá. Most látsz: nézz a mély kútba. Ide hívom azt a két virágot, amelyet ki akartál tépni, s meglátod kettőjük emberi életének jövőjét. Az anya bepillantott a kútba és megdermedt: az egyik virágnak áldásnak kellett lennie a világ számára, a másik ellenkezőleg, csak fájdalmat, zavart és szerencsétlenséget okozott maga körül.
- Melyik közülük a szerencse és melyik a szerencsétlenség virága? Melyik kettőjük közül... az én gyermekem? - kérdezte remegve az anya.
A Halál nem válaszolt, s az anya megértette: ha gyermeke sokáig él, szerencsétlen véget ér. S akkor az anya, leküzdve könnyeit, többször is megismételte:
- Legyen meg a te akaratod, Uram!
Hans Christian Andersen - Édesanya