Pio atya esete egy Szenvedő Lélekkel
Mária Simma - Élményeim a Szenvedő Lelkekkel - Marana Tha Kiadó - Részlet
Alberto D'Apolito páter feljegyzése Pio atya szóbeli beszámolója alapján
Ez a történet, amelyet Pio atya mondott el nekem, egy öregember megjelenéséről szól. Ez az idős férfi tűzesetben halt meg: bennégett a San Giovanni Rotondo kolostorban, amelyet a szekularizáció nyomán világi célokra, hajléktalanok menedékhelyévé alakítottak át. Mindent úgy írok le, ahogy azt 1922 májusában, egy délután Pio atyától hallottam:
Javában dúlt az első világháború. A San Giovanni Rotondo kolostor - mint az összes többi - majdnem üres volt, mivel a szerzetes testvéreket behívták katonának. Csak a szeminárium növendékei voltak bent, akikről a Casacalendába való páter, Paolino és jómagam gondoskodtunk.
Egy téli délután, sűrű hóesést követően Assunta Di Tomaso, Paolino nővére jött látogatóba a kolostorba. Maradni szeretett volna egy pár napig. Paolino azt tanácsolta neki, hogy még a sötétség előtt menjen le a faluba és a kolostor egyik jótevőjénél, Rachelina Russónál vegyen ki egy szobát. Assunta azonban nem akart ilyen nagy hóban egyedül lemenni a faluba, hiszen útközben megtámadhatja akár egy kóbor kutya, akár egy bűnöző.
"De hiszen tudod, hogy a kolostorban klauzúra van és nők nem maradhatnak bent" - mondta neki Paolino. - "Mit tegyünk?"
"Hozass be nekem ebbe a szobába egy összecsukható ágyat, csak erre az egy éjszakára. Holnap aztán lemegyek Rachelinához" - kérte Assunta.
"Hát, ha megelégszel azzal, hogy itt, a látogatókat fogadó helyiségben alszol, akkor kapsz egy ágyat. Itt nyugodtan eltöltheted az éjszakát."
A növendékek behoztak egy ágyat a szobába és begyújtottak a kandallóba, hogy felmelegedjen a helyiség. A vacsora végeztével és miután a növendékek már lefeküdtek, Paolino és én lementünk, hogy Assuntának jó éjszakát kívánjunk. Váltottunk még néhány szót, aztán Paolino így szólt: "Assunta, én most bemegyek a templomba rózsafüzért imádkozni. Te addig beszélgess Pio testvérrel." De Assunta azt mondta: "Veled megyek."
Behúzták az ajtót maguk mögött, én meg egyedül maradtam a kandallónál. Félig csukott szemmel imádkoztam, amikor arra lettem figyelmes, hogy kinyílik az ajtó, belép rajta egy, a San Giovanni Rotondo környékén élő parasztok viseletére jellemző bő köpönyegbe burkolózott öregember és leül mellém. Ránéztem - érdekes, nem is csodálkoztam rajta, hogy jutott be ilyen késői órán a kolostorba - és megkérdeztem: "Ki vagy te? Mit akarsz?"
Megmondta a nevét, családi nevét, sőt a gúnynevét is:
"Pietro Di Mauro vagyok, Nicola fia és Precocónak csúfolnak. Ebben a kolostorban haltam meg 1908-ban, a 4-es cellában, amikor ez a ház még koldusoknak berendezett menedékhely volt. Azon az estén égő szivarral a számban aludtam el. A szalmazsák meggyulladt, én megfulladtam és megégtem. Még a tisztítótűzben vagyok és egy szentmisére lenne szükségem a szabaduláshoz. Az Úr megengedte, hogy tőletek kérjek segítséget."
"Légy nyugodt, holnap reggel szentmisét mondok érted" - válaszoltam. Felálltam és kikísértem a kolostor kapujáig, hogy kiengedjem - nem is gondoltam rá, hogy a kapu be van zárva és el van reteszelve. Kinyitottam és elköszöntem tőle. A hold szinte nappali fénnyel világította meg a hóborította teret a templom előtt. Amikor már elveszítettem a szemem elől a furcsa alakot, szent félelem töltött el és visszamentem a fogadószobába. Közel voltam az ájuláshoz. Amikor Paolino és Assunta a rózsafüzér-imádság után visszatértek, sápadtságom láttán azt hitték, beteg vagyok. Elköszöntünk Assuntától, Paolino pedig elkísért a cellámig. Nem említettem neki a jelenést.
Azonban néhány nappal a nővére elutazása után Paolino rákérdezett, mi történ velem azon az estén, amikor olyan ijesztően néztem ki. Mindent elmeséltem neki a legapróbb részletig. "A nővéred előtt nem mondhattam el, hogy megjelent nekem egy halott, hiszen akkor biztos nem akart volna abba a szobában aludni" - mentegetőztem.
Miután befejezte elbeszélését, Pio atya elmondta, hogy a szentmise segítségével az elhunyt ember lelke kiszabadult a tisztítótűzből és feljutott Istenhez. Paolino elment a lakónyilvántartó hivatalba a halott életrajzi adataival, hogy ellenőrizze, megfelelnek -e a valóságnak. A nyilvántartásból kiderült, hogy minden megfelelt Pio atya beszámolójának.
Alberto D'Apolito, Padre Pio da Pietrelcina
"El szabad képzelnünk, hogy a lelkek, amikor átlépnek egy másik világba, szemtől szemben meglátják az Üdvözítőt. Ez boldog pillanat - de csak egyetlen pillanat. Azonnal vége szakad ujjongásuknak és örömüknek, hiszen a dicsfény, ami körbeveszi őket, nagy iszonyatukra megvilágítja a sötét foltokat és a szennyet a lelkükön. Rémülettel látják, ahogy a Bíró komoly pillantása is megakad ezeken és ahogy a tekintetébe rosszallás, szemrehányás, szomorúság költözik. Ez annyira megszégyeníti és megrázza őket, hogy nincs már szükségük parancsra: maguktól is visszafordulnak. Ők maguk azok, akiknek egyetlen vágyuk, hogy amilyen gyorsan csak lehet, megtisztuljanak a bűneiktől és ezáltal elhárítsák az akadályt az Üdvözítővel való örök egyesülés útjából. Hasonló ez egyfajta >>noviciátushoz<<, amely a mennybe lépést előzi meg és szüntelen vezekléssel telik. Csak az az ember tudja valamelyest elképzelni, milyen lehet a tisztítótűz, aki már itt a földön megismerte a testi és lelki szenvedést."
Dr. Paul Wilhelm von Keppler, püspök (1852-1926)
Mária Simma - Élményeim a Szenvedő Lelkekkel - Marana Tha Kiadó (2011) - Részlet (124-126. oldal) - A Marana Tha Kiadó (Katona István Atya) engedélyével